Taplókészítés

Manapság egyre kevesebb, a természetben is megtalálható anyagból készült használati tárgy veszi körül a városban lakó embereket.A „tapló” szóról sem feltétlenül a gombák egy csoportja jut eszünkbe, a „taplászat” és a „taplász” szavak pedig ismeretlenül csengenek a fülünkben.

Pedig a XIX. század végéig, a XX. század elejéig a hegyekben lévő eldugott falvak erdőt ismerő embereinek jó megélhetést biztosított az Európa-szerte keresett, taplóból készült dísztárgyak, ruhaféleségek és sapkák kézi gyártása. A „taplászat” kifejezés alatt Erdélyben, a Székelyföldön mindazokat a munkálatokat értik, amelyek a taplógomba szedésétől a feldolgozásáig a gomba gyűjtője és a késztermék előállítója, azaz a „taplász” végez.

A taplógombák az élő idős, vagy a már kidőlt, korhadó fák törzsén, vastagabb ágain élősködnek, így rontják a faállományt. A modern erdőgazdálkodás nem tűri meg sem az ilyen idős, sem a kidőlt, elpusztult fákat, így a taplók egyre ritkábban kerülnek az erdőt járó emberek szeme elé. Néhány száz évvel ezelőtt, a szinte zavartalannak mondható hatalmas kárpáti erdőségekben azonban még bőven akadt ilyen gomba. Erdélyből egész Európába vagonszámra szállították a gombából készült termékeket. Egy taplóból készült sapka vagy egyéb dísztárgy a következő módon készült el: A taplászatra alkalmas gombákat még fiatal korukban szedték le, mert csak akkor nyújthattak belőle „taplólemezt”, a taplászat „félgyártmányát” (mai kifejezéssel: félkész terméket). A szedés egész évben történhetett, de a tavaszi, puha, jól formálható taplógomba volt a legjobb, melyet júniusig szedtek. A fán hagyták a gomba „tövét”, melyből már októberre új gomba fejlődhetett, ez volt a „második termés”. A gomba szedésével a falvak legszegényebbjei foglalkoztak, majd továbbadták (sokszor a családon belül) a taplólemez elkészítőjének.

A gyűjtött gombákból Székelyföldön a következőképpen állították elő a taplólemezt: A taplógombát a faluban a taplász egy vékonyra köszörült sarlóval megtisztította kemény, fás „héjától”. Az így megfaragott gombát természetesen nedves állapotában félgömb alakú, kupakszerű „csutakra” helyezte. A faragott taplót azután a fából készült, bunkóalakú „sulyokkal” verdesni kezdte, miközben a gomba szétterült, puhult és lemezformát, illetve a csutak kúpos alakjától sapkaformát vett fel. Ezzel a módszerrel egy ökölnyi méretű gombából elkészült egy sapka félgyártmánya. Más vidékeken a frissen szedett taplót „abárló lúgban” áztatták, salétromos vízben pácolták, szárították, csak utána verték puhára fakalapáccsal. A fenti módon előállított félkész termékből azonnal sapkát készítettek. A sapkalemezre belül keménypapírt ragasztottak, körülötte pedig ellenzőt készítettek ugyanilyen anyagokból. Ezután, nyersen fehér nyírfataplóból (ez volt, díszítőkelléknek a legjobb) kiszabott, festett falevelet vagy gyümölcsdíszt formáltak és a sapkára erősítették.

A taplógombákból azonban nem csak sapkákat, díszes kalapokat, gyufa- és újságtartót, vagy díszdobozokat gyártottak, hanem a kőszén elterjedése előtt fában szegényebb vidékeken ezzel tüzeltek is. A kötszerek általánossá válása előtt a tisztított és puhított taplólemezt sebkötözésre és vérzéscsillapításra, a kevésbé tiszta lemezeket hajók deszkafalainak kitömésére, vízhatlanítására is használták.

A modern kor felfedezései, az iparosítás és a nagyüzemek térnyerése gyorsan a háttérbe szorította a taplászatot, a hegyvidéki erdők letermelése, a háborítatlan kárpáti „őserdők” pusztulása pedig megpecsételte az egykori Székelyföld Európa-szerte híres taplász- háziiparát.